Istenem, Istenem! Miért hagytál el engem? (Mt. 27,46)

Virágvasárnap nemcsak Jézus ünnepélyes bevonulására emlékezünk, hanem a liturgikus keretek között előrehozott szenvedéstörténetét is újra átéljük. A Megváltó szenvedésének és Isten szeretetének szoros kapcsolatát érzékelteti a passiótörténet. Szenvedés és szeretet egy tőről fakad. A kereszténység egy hallatlan tapasztalat örömét osztja meg a világgal: Isten nem az erőszak győzelmével hivalkodó, nem a gyengéken és kiszolgáltatottakon átgyalogoló hatalmas úr, hanem velünk együtt szenvedő, érettünk, emberekért a halált is megkóstoló Isten. Így emel fel földhöz ragadtságunkból.

Jézus elhagyottsága az Isten emberek iránti szeretetének is a megnyilvánulása és kinyilatkoztatása. Jézus itt valóban magára veszi a bűnös ember sorsát, a bűn okozta elhagyottság, Istentől távoliság, Isten nélküliség érzését. Teljesen azonosul az emberrel. Isten itt a legmélyebbre ment – értünk! És ezzel végérvényesen be is töltötte ezt a mélységet, ezt az ürességet. Azóta nincs olyan mélység, üresség, sötétség, ahol ne lehetne fölfedezni Istent, aki mindezt magáévá tette és örökre magába vette. Jézus elhagyottsága, az Istennel való kapcsolatunk kulcsa. Mert mindenütt, ahol nem találom, nem tapasztalom Istent – akár jelen korunk Isten-nélküliségében -, ott az Ő kiáltását hallom, az Ő jelenlétét tudhatom…

Ez a keresztény lét öröme, örömének gyökere: nincs többé a világon olyan sötétség, amelyet Ő meg nem váltott volna, amelyben személyesen jelen nem volna…

A passiótörténet egy kicsit minket is szereplőkké tesz. Péterek vagyunk vagy szeretett tanítványok?

Júdások? Mária Magdolnák? Pilátusok vagy Kajafások?

Itt az alkalom, hogy behelyettesítsük magunkat, hiszen nem lehetünk kívülállók. Ne hagyjuk Jézust egyedül!