„Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” (1Sám 16,7)

Sámuel királlyá keni Dávidot. A próféta nehezen ismeri fel Isten szándékát, de hallgat rá és figyel a szavára, így meglátja és teljesíti az Úr akaratát. Megérti, hogy Isten nem a látszólagos és külső formák szerint értékel bennünket. A javak, a státuszszimbólumok előtte por és hamu. A külsőre való túlzott figyelés zsákutca, az emberi kapcsolatok megjátszott hazugsága. Ha elrugaszkodunk a belső világunktól, akkor a felszínesség széles skáláján bolyongunk, majd lassan eltévedünk. Istennek semmi sem fontosabb, mint az, hogy mi lakik bennem. Ő az életem mélyébe lát, ismeri szívem valódi állapotát, előtte nem lehetnek titkaim. Meg kell tanulnunk a mélybe látni, megismerni és megérteni egymást. Szembenézni azzal, ami szívünk mélyén van. Nagyböjtben a keresztény ember a megtisztulás és a megvilágosodás időszakát éli. Most kívülről befelé visz az utunk, és törekszünk azt befogadni, amit a szívünkkel szemlélünk. A tanulás időszaka ez, amikor megpróbálunk másképp látni embereket, dolgokat és helyzeteket az életünkben. Miben szeretnék Isten kegyelméből adódóan mélyebbre tekinteni vagy mélyebbre jutni az életemben?